VILÁGBAN ÉLŐ KÁRMELITÁK

 


 

A Kármel hegyvonulat a Földközi-tenger és a Jeszréel síkság között található Izrael északi részén. Az Ószövetségben többször említik. A név jelentése "Isten szőleje", mely elnevezés azt jelzi, hogy ez a vidék ősidők óta az Istent keresők szent helye volt. A Krisztus születése előtti 9. században barlangjaiban élt Illés próféta, a Karmelita Rend lelkiségét inspiráló ószövetségi bibliai személy. Az ő közreműködésével ismerte fel Izrael népe az élő és igaz Istent, és hitében megújulva ott borult le az Úr előtt a bálványimádás bűne után. „Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét." (1 Kir 18,37) A keresztes háborúk idején, a XII. század végén, latin szertartású remeték telepedtek le a Kármel-hegység egyik völgyének barlangjaiban, akik Illés próféta lelki nyomdokain jártak. Ők voltak a mai kármeliták elődei. Első kolostoruk az ún. „Illés kútja" nevű forrás mellett épült, kápolnájukat a Szent Szűz tiszteletére emelték Közösségük - melynek Szent Albert jeruzsálemi pátriárka adott szabályzatot 1208-ban - volt az első Kármel. Ettől kezdve a Kármel szó már nem csupán egy bibliai helyet jelölt, hanem a kialakuló szerzetesi közösségeket is így hívták.. Újszövetségi követőik a Szűzanya tiszteletére templomot építettek. Itt alakult meg az első kármelita közösség a XIII. században. 1251. július 16-án Stock Szent Simonnak, a rend általános főnökének megjelent a Szűzanya és kezében tartva a vállruhát, így szólt: „Azt a kiváltságot adom a te számodra és minden kármelita számára, hogy aki ebben a skapuláréban hal meg, nem szenved az örök tűzben. Fogadd, kedves fiam, rended vállruháját, társulatom jelvényét, íme az üdvösség jele, oltalom a veszélyben, a béke és az örök frigy záloga.” Azóta is minden kármelita hűséggel viseli.

Úgyszintén a XIII. században jött létre a harmadrend is, amely laikusokból állt, akik a szerzetesek köré tömörültek, és a családi hétköznapokban próbálták az imádságos lelkületet megélni.

A kármelita lelkiség középpontja az Isten jelenlétében való élet. A Regula minden más tevékenységet az ima köré rendez. Központi gondolata és előírása: „éjjel-nappal az Úr törvényéről elmélkedni és imában virrasztani”. Ez elsősorban a belső imához kötődik, amely által a szerzetes eljut ahhoz, hogy egészen magáénak érezze Isten kegyelmét s minden igyekezetével a lelkek üdvösségén fáradozzon, hogy Máriához hasonlóan a hit, a rendületlen bizalom és a mindennapi hűség által az Üdvözítő Szeretet misztériumának tanújává legyen, és Illés próféta példájára minden ember képviseletében szüntelenül Isten elé álljon könyörgésével. A személyes belső imádság a Kármel élettere, melynek hajtóereje a szeretet. Az imádság, út, mely a lélek belsejébe, az önismeretre és saját szegénységünk növekvő elfogadásához vezet. Nem az imádság a végső cél, hanem az Isten akaratához való alkalmazkodás. A klauzúra, az önmegtagadás, a hallgatás a kármelita életforma egyéb elemeivel együtt ezt az állandó imát hivatott elősegíteni. A Kármel szelleme a szemlélődés, az ima, a Szent Szűz példájának követése. A Kármelre is jellemző a hármas fogadalom: állapotbeli tisztaság, szegénység és engedelmesség. A nővérek általában egyszerű, kétkezi munkát végeznek. Ahogy Avilai Szent Terézia írja: "miért e sok kegyelem? Hogy cselekedetek és újabb cselekedetek szülessenek belőle". 

Itt, Csíkszeredában 1993-ban jött létre a Világban Élő Kármel. Miért lettünk kármeliták? Az imádságos lelkület, a szűzanya iránti szeretet indított arra, hogy Kármel-közösségben éljünk. Ehhez hozzásegített Kármel szellemének tanulmányozása és megismerése.

A Szűzanya példájára, szemlélődve igyekszünk Krisztust követni. A Kármelhez hozzátartozik az Isten-keresés, ezért ez az életforma megköveteli a csendet és a magányt, hiszen a regula központi parancsa is ezt mondja: „elmélkedjetek az Úr törvényéről és virrasszatok az imában.” Mindannyian valljuk Marcell atyánkkal: „Az élet rövid, a szeretet örök, mindkettő alapja a szelíd alázat.”

 

VISSZA